Muszáj most leírnom, különben e-mailban teszem, és annak már nincsen értelme.
Bármilyen furának is tűnik, teljesen idegen, kívülálló és ellenséges a helyzetem az evangélikus gyülekezettel. Reménytelennek látom, hogy ez változna.
Nyilvánvaló, hogy az utóbbi két évben történtek: avagy hogyan lettem felügyelőből ellenség egy csomó tanulságot hordoz arra nézve, hogy mennyire kevéssé ismerem az embereket általában és köztük önmagamat. Felesleges lenne azzal áltatni magam, hogy én semmit sem változtam, és a környezetem ment el mellettem. Azt hiszem, az alapvető problémák a leszbikus pár érkezése előtt kezdődtek, csak nem vettem észre.
A személyiségemre nyilván rányomja a bélyegét a családommal fenntartott, finoman szólva is távoli és őszintétlen viszonyom, és a hisztériás hajlamaim. A körülményeim sem alakultak a legfényesebben, a házeladás, az új építkezés, az új munkakör, a baleset, a nem várt terhesség, majd a baleset folytán annak elvesztése, és a nagymamám halála mind-mind megroppantották az amúgy sem kötélből készült idegeimet. Ennek jól átható jele az a 10-15 kiló, állandósulni látszó túlsúly, ami egy ugyancsak erős pofon az amúgy is világhírű önbizalmamnak. És a veszteségek közzé tartozik a piliscsabai gyülekezet.
Hiszem és vallom, hogy a keresztény gyülekezet alappillére nem az elfogadás, hanem a hit. Hiszem, hogy a tolerancia nem bizonyos furcsaságok sztárolása, hanem a másik ember elfogadása. Hiszem, hogy a kereszténység alapértékei változatlanok. Hiszem, hogy a szeretet nem az elvtársaim (azaz a velem egy elvet vallók közösségének) hanem a felebarátaimnak a szeretete. Vallom, hogy kis közösségekből épül a nagyobb, és aki a kis közösségeket lerombolja, a nagyokat számolja fel. Bízom abban, hogy a gyülekezet a szentek közössége és nem az egy platformon lévők klubja.
Most nagyon fáj, hogy az utolsó kapcsot is kirángatják a kezemből, fáj, hogy a gyerekeimmel is éreztetik, hogy kívülállók. Fáj, hogy annyi hitem, munkám, szeretetem enyészik el. Szeretnék bízni abban, hogy lesz majd helyette más. De most irtó vacak.
Bármilyen furának is tűnik, teljesen idegen, kívülálló és ellenséges a helyzetem az evangélikus gyülekezettel. Reménytelennek látom, hogy ez változna.
Nyilvánvaló, hogy az utóbbi két évben történtek: avagy hogyan lettem felügyelőből ellenség egy csomó tanulságot hordoz arra nézve, hogy mennyire kevéssé ismerem az embereket általában és köztük önmagamat. Felesleges lenne azzal áltatni magam, hogy én semmit sem változtam, és a környezetem ment el mellettem. Azt hiszem, az alapvető problémák a leszbikus pár érkezése előtt kezdődtek, csak nem vettem észre.
A személyiségemre nyilván rányomja a bélyegét a családommal fenntartott, finoman szólva is távoli és őszintétlen viszonyom, és a hisztériás hajlamaim. A körülményeim sem alakultak a legfényesebben, a házeladás, az új építkezés, az új munkakör, a baleset, a nem várt terhesség, majd a baleset folytán annak elvesztése, és a nagymamám halála mind-mind megroppantották az amúgy sem kötélből készült idegeimet. Ennek jól átható jele az a 10-15 kiló, állandósulni látszó túlsúly, ami egy ugyancsak erős pofon az amúgy is világhírű önbizalmamnak. És a veszteségek közzé tartozik a piliscsabai gyülekezet.
Hiszem és vallom, hogy a keresztény gyülekezet alappillére nem az elfogadás, hanem a hit. Hiszem, hogy a tolerancia nem bizonyos furcsaságok sztárolása, hanem a másik ember elfogadása. Hiszem, hogy a kereszténység alapértékei változatlanok. Hiszem, hogy a szeretet nem az elvtársaim (azaz a velem egy elvet vallók közösségének) hanem a felebarátaimnak a szeretete. Vallom, hogy kis közösségekből épül a nagyobb, és aki a kis közösségeket lerombolja, a nagyokat számolja fel. Bízom abban, hogy a gyülekezet a szentek közössége és nem az egy platformon lévők klubja.
Most nagyon fáj, hogy az utolsó kapcsot is kirángatják a kezemből, fáj, hogy a gyerekeimmel is éreztetik, hogy kívülállók. Fáj, hogy annyi hitem, munkám, szeretetem enyészik el. Szeretnék bízni abban, hogy lesz majd helyette más. De most irtó vacak.
Megjegyzések